Chapter I/9

Sziasztok drága olvasóim!

Újra megérkeztem hozzátok, újra friss résszel, újra reménykedem, hogy tetszeni fog - sok az újra - .

Hogy telik a suli? 

Én úgy vagyok vele, hogy klassz, meg minden, viszont még csak Szeptember van, de én már a Júniust tervezem. 

Rögtön a második héten - azaz most - beteg lettem, tehát elég jól indítottam azért, nem? Szörnyen megfáztam, és az asztmámnak  - mint már tudjátok - köszönhetően a tízszeresét kaptam, úgyhogy.. Csodás hét volt. Elég rendkívüli kijelentés lesz, de: most szívesebben lennék az iskolapadban.

De komolyan, ennél minden jobb. Bizonyára visszasírom majd, ha újra suliba megyek Hétfőn, de most nem értékelem máshogy.

Na már megint sokat beszéltem magamról.

Várom a kommenteket - amikre mind válaszolok -, visszajelzéseket. 

Ez egy picit hosszabb rész, mint a megszokott, talán mostantól már ekkora terjedelműek lesznek. Nem tudom. De lehet csak azért tartom soknak, mert több az elgondolkodtató, leíró rész. 

Hát, majd kiderül.

Ennyi lettem volna.

Ne feledjétek, ha időtök és energiátok - a suli miatt - engedi, hagyjatok nyomot magatok után. 

Sok ölelés.xx

L.

 

- I can't see clear no more - 

 |Többé már nem látok tisztán|

|Kilencedik rész|

   Ott állt velem szemben és nem hittem el az egészet. Valóban ott állt. Ez volt amit akartam, mégis éreztem egyszerre mindent és semmit.

   Nem hittem el, hogy erre vártam már napok óta, erre nem ugrok egyből a nyakába. Azt kellett volna, de így már elég kellemetlen lenne, utólag. Nem bírtam megszólalni, szívem a torkomban dobogott, éreztem, hogy lever a víz, a gyomrom pedig olyan pici lett, mint egy bolha. Szerencsére eléggé régóta vagyunk olyan kapcsolatban, hogy ismerjük egymást, - talán magunknál is jobban - pont ezért könnyebbültem meg, amikor Gil egy kérdéssel elintézte a kínos pillanatomat.

 - Hát ennyire hiányoztam? - tárta szét a karját kis kutya szemekkel, mire kissé felszabadultabban felnevettem, majd a karjaiba vetettem magam, és hatalmas mackó öleléssel jutalmaztam.

   Hirtelen elöntött a forróság. Ahogy megcsapott Gil összetéveszthetetlen illata, ahogy átfogta a derekam és én a nyakát.. Boldog voltam. Ennyi kellett nekem, egy baráti ölelés Tőle.

   Újra beállt a kínos csend, és már az ölelés is kezdett hosszúra sikeredni, amikor nagyon nehezen rávettem magam, és hátrébb léptem.

 - Tehát nem hiányoztam? - fonta karba a kezeit, mire vigyorogva fejet ráztam.

 - Nagyon is hiányoztál, Gil - engedtem be, és becsuktam mögötte az ajtót.

 - Helyes, mert te is nekem, és amúgy sem terveztem hamar hazamenni - ült le az ágyam szélére, mintha csak otthon lenne.

Hát valóban, szinte a második otthonom ez a hely, tehát annyira mégsem nagy irónia ez.

 - Én sem terveztelek elküldeni egyhamar - ültem le mellé. - Szeretnék kérdezni - feleltem komolyan.

 - Rosszul kezdődik - húzta be a nyakát.

 - Ne gondolj semmi rosszra - ráztam meg a fejem, mire aprót bólintott. - Tehát - hezitáltam. Fogalmam sem volt, hogy kezdjek bele. Annyiszor lejátszottam már a fejemben a jelenetet, de valahogy nem így. Tökéletesre csiszolt és betanult szövegem egy pillanat alatt kiszállt a fejemből, és átvette helyét az üresség és a pánik. Az ujjamat kezdtem tördelni, és járni kezdett a térdem. Zavarban voltam, és akkora rémület lett úrrá rajtam, hogy legszívesebben kiszaladtam volna a világból. Csak nem értettem mire ez az egész ijedelmem.

 - Hallgatlak - nézett rám, és komolysága ellenére még mindig ott bujkált a szokásos pajkosság szemei csillogásában. Mindig megbabonáz. Hát mégis, hogyan lehetne rá haragudni, mert nem mondta el, ha így néz rám? Hirtelen feleslegesnek éreztem az egész beszélgetést most, hogy már itt ült velem. Egész eddig erre vártam, hogy kérdezhessem, és megtudjak mindent, de most, hogy itt volt velem, már szükségtelennek éreztem az egészet. Nélkülözhetőnek tartottam, hogy kérdezzem, mert úgy sem szó szerint úgy mesélné el, ahogy benne van. Nem azon szavak szerint adná elő, ahogy ő érez. Ebben biztos vagyok.

Ám mégis ott volt bennem valami. A kíváncsiság. Aki annyira makacs, önző, fafejű, álnok kígyó, hogy renitensen átvágta terveimet, és már kint is volt a szó a számon.

 - Nagyon jó érzés tudnom, hogy a barátok vagyunk, és hogy te mindig mellettem vagy - kezdtem egy kis eltérítéssel. Gil csak helyeslően bólintott egyet, mire mély levegőt vettem, és folytattam. - Bármi volt is, mellettem voltál, kitartottál, és ez sokat jelent.

 - Blair, mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte, mert gondolom látta zavaromat, és hogy csak makogok baromságokat, amiket amúgy ő tud.

 - Magam sem tudom igazán - mondtam, inkább magamnak, de elég hangosra sikeredett, tehát Gil is hallotta maximumosan.

 - Baj van? - próbált rátérni a témára úgy, mint amikor nem tudom magam kifejezni. Tehát most is.

 - Nem nevezném bajnak.

 - Rólam van szó?

 - Abszolút - mosolyodtam el. - Tökéletesen egyszerű lenne kimondanom, de hát ismersz..

 - Túlbonyolítod - szólt közbe, mire kissé vállba vertem.

 - Hé! Igaz, de nem illik mondani - vigyorogtam rá, ő pedig halkan kuncogott.

 - Blair mond nyugodtan - nézett rám ismét komolyan.

 - Hát jó - sóhajtottam. - Anyu volt bent valamelyik nap, és mesélte, hogy te mind végig itt voltál mellettem éjszakánként, sőt néha nappalokat is, amikor rosszul lettem vagy bármi, és kórházba kerültem - daráltam le gyorsan, és azonnal a reakcióját vártam.

   Arca komor volt, és rezzenéstelen. Egy pillanatra meg is ijedtem, mert én nem akartam, hogy most rosszban legyünk. Idejön hozzám, hogy lásson, és végre beszélhessünk, erre ilyenekkel zaklatom.

   Hát normális vagy? - szólalt meg hatalmas kihagyás után a tudatalattim. Bezzeg, amikor segítség kellene, akkor sosincs sehol...

   Gil csak bámult rám, és bámult, bámult...

   Megrémültem, hogy most feláll, és elmegy, többé nem látom az életben. Hogy egyedül maradok, mert ilyen voltam, magamnak akartam csak jót, az nem érdekelt mit teszek vele. De érdekelt! Önző elmém, amitől próbálok elszakadni, az volt az, ami meggátolt a hallgatásban.

   De szerencsémre Gil nem az a haragos ember, ezért távozás helyett csak köhintett egyet, majd halkan így felelt:

 - Ez igaz - bólintott, mire azt hittem kiszakad a lelkem a helyéről a szívemmel együtt, és szoros, életem végéig tartó ölelésbe kezd ezzel a csodás fiúval, itt mellettem. Igaz, már biztosra lehetett tudni az igazságot, de így, tőle hallani a megerősítést, mámorító volt, és szívem szerint azonnal megcsókoltam volna, felfedve ezzel minden eddig rejtett titkomat.

 - Hát igaz - mosolyodtam el könnyeimmel küszködve. - Gil - kezdtem volna bele, mire a fiú magához rántott, és szorosan átölelt, ezzel minden - na jó, nem minden - vágyamat elégítve. Természetesen azonnal eltört a mécses, és hangos zokogásba törtem ki, de nem érdekelt. Tudtam, hogy van egy igaz barátom - Kate-en kívül, persze - ezen a világon, akiben maximálisan megbízhatok, bármit elárulhatok neki, mellette lehetek önmagam, mégsem hagy magamra. Tudni azt, hogy igazán szeret a sok baj ellenére is, hogy éppen a világ egyik legszívósabb betegsége jutott nekem, mégis kitart. Kitart mellettem. Velem.

 - Sosem leszel egyedül, nem is értem miért gondoltál mást - jegyezte meg, amitől még jobban sírni kezdtem, és ezt hallva, simogatni kezdte a hátam, és nyugtatni próbált. Nem kellett, hogy kimondja, szeret - szigorúan barátilag - , mert tudtam, maga a szó nélkül is. Most már tudom. A tettei, és az apró kis dolgok, amiket tesz velem, értem, azok tökéletesen kivetítik, hogy, s mint érez.

   Én is szeretem - na, én már nem teljesen barátilag, de pszt! - és teljes mértékben mellette vagyok. Egymás mellett. Ha ez most egy romantikus film lenne, akkor kiválóan illene bele, de ez most nem az. Nincs tündérmese, amikről mások álmodnak. Nincs szőke herceg a fehér lován. Nincs tökéletes pillanat és környezet. Nem vagyok tökéletes, ahogy ő sem. Követünk el hibákat, és bánunk meg dolgokat. Egy kórházban ültünk az ágyamon, rajtam otthoni bő ruha, rajta farmer és egy egyszerű fehér póló. Semmi öltöny, sehol vörös rózsa, sehol nincs dallamos zene, és nincsenek megváltó szavak. Csak ő és én, valamint az unalmas fehér szoba, ahol egymást öleltük. Semmi romantika, csak a barátság hasító érzelme csapott a levegőbe. Éltem a pillanatnak, és nem gondoltam arra, akár együtt is lehetnénk, mégsem vagyunk. Nem gondoltam semmire, csak rá, és hogy milyen tökéletes számomra. Mint barát, és mint ember.

 - Annyira sajnálom, lesírtam a pólód - húzódtam el tőle, és azonnal zsepiért nyúltam, hogy letörölhessem szemeimet.

 - Ugyan, anyu szereti, ha nem unalmas egy mosás - legyintett mire felnevettem. - Jól vagy? - kérdezte aggódóan fürkészve.

 - Már igen - mosolyogtam rá, és tökéletesen meggyőződtem arról, hogy bármennyire próbálom magam rábeszélni arra, hogy ne vonzódjak hozzá, nem megy. Ha ránézek, ha hozzáérek, vagy ha egyszerűen csak megszólal. Nekem abban a pillanatban végem.

 - Mit csinálsz itt egész nap? - nézett körbe unalmasan, mire felálltam, hogy kidobjam az elhasznált zsepim.

 - Igazából mindent és semmit. Mindent, amit lehet, és semmit, ami valamilyen szinten is, de érdekfeszítő lenne - mondtam én is hasonló lelkesedéssel, mire nevetéssel válaszolt.

 - Kate hiányol - mondta, engem pedig eléggé meglepett ezzel a kijelentéssel.

 - Nem nagyon beszéltünk, amióta itt vagyok. De ez mindig is így volt - vontam vállat, mert eddig fel sem tűnt, hogy valóban, körülbelül háromszor, ha beszélhettem a barátnőmmel. Ez így volt az évek során, ezért is nem foglalkoztam vele most sem. Neki ezek szerint feltűnt.

 - Nem tudom - emelte fel a kezét védekezőn. - Nekem csak mondta suliba.

 - Ó - sóhajtottam. - Majd írok neki. A suliba mi újság? - váltottam témát.

 - Szokásos - vont vállat. - A B-s srác és a csaja szakítottak.

 - Megiiiint? - estem vissza az ágyra, és innentől kezdetét vette a beszélgetés. Pont mint régen.

   Pontosan minden olyan volt, mint egykor. Beszélgettünk mindenről - legfőképp a semmiről, ugye - és nevettünk, csak ültünk ott, és hatalmas eszmefuttatásokat végeztünk. Még sem éreztem azt, hogy a pillanat felesleges, csak azért, mert olyan, mint a többi. Kivételes volt, mert vele lehettem. Kivételes volt, mert előtte kiderült ez-az. Különleges volt, mert ekkor jöttem rá: igazán szeretem.

   Mint minden jónak, ennek is vége kellett legyen, Gil-nek mennie kellett, mert ő viszi haza az anyukáját a melóból. Hosszú történet, a lényeg, hogy az anyukája kocsija lerobbant valahol, és most csak Gil rendelkezik autóval.

   Nagyon örültem, hogy végre velem volt, kibeszélhettem magamból a dolgokat, amiket Matt-el és Abbey-vel nem tudtam. Örültem, hogy végre megölelhettem, és érezhettem az illatát. Hogy végre csak vele lehettem, és senki mással. Hiányzott. Borzalmasan hiányzott, és csak most döbbentem rá igazán mennyire is. Éreztem én, hogy ez kell nekem, de amikor valóban megláttam, és megöleltem, minden gondolatom és gondom elszállt, éreztem, hogy egész vagyok.

   Borzalmas úgy érezni ezt, hogy amúgy csak barátok lehetünk. Részemről lehetne más is, de félő, hogy nem így érez. De ez már tudott tény..

 - Siess haza, kislány - ölelt meg utoljára, majd puszit nyomott a fejemre. Mindig is kislánynak nevezett, csak azért, mert fiatalabb vagyok. Haha! Viszont jó érzéssel töltött el. Mintha ő lenne a bátyám, aki sosem volt.

 - Úgy lesz, főnök! - mosolyodtam el.

 - Beszélünk még. Most már ráérek - mondta rejtélyesen, amit ismét csak nem bírtam szó nélkül.

 - Most már? - néztem furcsán.

 - Eddig suli volt, és Eve - a lány neve hallatán azonnal felkaptam a fejem, és borzalmas fejet vághattam. Miatta nem volt velem.

 - Ó, értem - bólintottam. - Beszéltetek? - kérdeztem az ajtómban állva, karba tett kézzel.

 - Aha, de nem változott semmi - vont vállat. - Szeretem, de már semmi sem a régi.

 - Akkor most végülis együtt vagytok? - tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.

 - Azt hiszem - mondta ki, nekem meg összeszorult a szívem. Gondoltam rá, hogy becsapom az ajtót, és egész éjjel sírok, de persze az fura lett volna. Nagyon.

 - Tök jó - mosolyodtam el keserű szájízzel. Igazából nem örültem, de kívülről nem hiszem, hogy észrevette ezt. Hiszen nem is tudta.

 - Na, komolyan megyek. Majd akkor beszélünk még - adott egy utolsó puszit az arcomra, majd intett, és már el is fordult.

 - Szia! - köszöntem utána, még egyszer visszafordult a lépcsőfordulóból, aztán már el is tűnt. Amilyen gyorsan jött, úgy már el is ment. Újra egyedül.

Legalább is azt hittem, teljesen addig, amíg Matt elő nem bukkant az ajtó mögül.

 -Vége a randinak? - kérdezte gúnyos arckifejezéssel.

 - El sem hiszem, hogy figyeltél - sóhajtottam fájdalmasan, majd becsapva magam mögött az ajtót, visszamentem a szobámba. Nem kell nekem most Matt társasága, főleg, hogy most még jobban elásta magát a szememben. Figyelt, és talán még hallgatózott is. Jó, nem azért, semmi titkos dolgot nem tárgyaltunk meg a négy fal között, de direkt azért mondtuk csak egymásnak, mert csak kettőnkre tartozott. Rég volt már ilyen kettecskén beszélgetésem Gil-el, erre most, arra gondolni, hogy Matt egész végig a fültanúja volt.. A hideg ráz.

   Nem teljesen értettem miért, de totálisan ideges lettem. Részben persze biztosan Matt és a pofátlansága miatt, de részben pedig azért, ami Gil-el volt. Mesélt Eve-ről, hogy beszélgettek, de nem változott semmi. Azt mondta nagyon szereti - igen, itt ennél a résznél körülbelül halott voltam -, de ez így nem mehet tovább. Természetesen egyetértettem vele, és igazat adtam neki abban, változtatni kell. Meg, hogy ha nem működik, akkor adja ki Eve útját, de ez csak az én fejemben volt, naná, hogy nem mondtam ki hangosan. Említette, hogy még együtt vannak, de maga sem érti miért. Hiszen ő megmondta Eve-nek amit gondol, de a csak nem képes lepattanni - az én szavaimmal élve, persze Gil szebben fejezte ki magát -, és már az is eszembe jutott, hogy beszélek én vele, és koptatom a csajt. Igazából én bírtam Eve-t, de baromira megváltozott, és ez nekem nem tetszett. Régebben is éreztem én, hogy csak kihasználja Gil-t, és mostanra már biztos vagyok benne. Lehet tetszik neki, mint pasi - mert hát azért Gil elég jó pasi -, de biztosan nem a komoly kapcsolat a lényeg. Arra gondoltam már, hogy talán meg is csalta. Ezeket inkább nem fedtem fel Gil előtt, kettős szívrohamot is kapott volna.

   Az Eve téma mindig érzékenyen érint, mert nem szeretem, ha Gil róla beszél. Mindig említi, hogy szereti, és ez nekem fáj. De nem mondom neki, ugyebár..

   Nagyon fájt, hogy nem tehetek semmit. Szeretem, jobban, mint kellene. De ő engem nem. Barátok vagyok. Nagyon-nagyon jó barátok, de semmi több.

   Ahogy az ágyamon feküdt, már az idő végéhez közeledve, a mellkasára hajtott fejjel bámultuk a plafont, és úgy sztoriztunk. Tökéletes volt, és arra gondoltam - mint mindig - , hogy ha most együtt lennénk, akkor lazán megfordulnék, és megcsókolnám. Vagy ő fordítana meg engem, hogy megcsókolhasson. De, hát, nem vagyunk együtt.

   Már késő délután fele járt az idő, túl estünk egy rakat vizsgálaton, amikor a dokim tért vissza a szobámba.

 - Helló, Blair! - köszönt ismét mosolyogva.

 - Üdv - mosolyogtam vissza rá. Imádtam ezt a pasast, hatalmas arc volt, humoros, de mégis komoly, ha kellett. Kedves, de laza, viszont a munkáját száz százalékosan végezte. Csodáltam.

 - Remek hírekkel jöttem - rakott le egy kupac papírt a szekrényemre, amit hozzáteszek mindig magánál hordott, majd leült mellém az ágyamra, és felém fordult. - Ez az utolsó előtti napod itt - mosolyodott el.

 - Ez valóban remek - bólintottam. Igazából, akik keveset töltenek kórházban, azoknak ez örömkönnyeket fakasztó hír lett volna, de nekem, aki már szinte ezzel a mondattal született, hogy "xy nap múlva hazamehetsz", már nem valami nagy szám. Persze, hiányoznak anyuék, hogy otthon legyek, és végre mehessek iskolába, de tudom, hogy hazamegyek. Úgyis hamarosan újra itt leszek, az egészségemet konstatálva, semmi extra, már megszoktam.

 - Remélem minél később találkozunk - mosolygott kedvesen, én pedig szomorúan mosolyogtam vissza, két okból is. Első. hogy mindig ezt mondja, amikor közli hazatértem idejét, és ez megmosolyogtat. Második, hogy tudom, igenis hamar itt leszek, újra.

   Igazából sosem mondta, hogy nem gyógyulok meg, hogy ne is reménykedjek, hogy felesleges minden. Sosem tett olyat, amitől elszállt volna a bátorságom és hitem. Egyszerűen egy csodás ember.

   Emlékszem, akkor volt, amikor diagnosztizálták nálam az asztmát. Semmi sem volt biztos, de tisztán emlékszem, ahogy anyuékat nyugtatta az ágyam mellett. Már akkor tudtam: remek kezek között vagyok. És valóban, nem csalódtam. Végig ő volt a dokim, és a szokásosnál több sosem történt. Annyi, hogy tudom, mindig rosszabbodott a helyzetem. De semmi több. Vigyázott rám, és sosem hagyott cserben. Más dokik csak elhúznak a fizetéssel, de ő más. Más, és ezt sokan be is látják. Sokan szeretik, és sokan választják. Meg is értem. Tökéletes.

   Az vacsoráig tartó időt olvasással használtam fel, hogy eltereljem a gondolataimat. Meglepő módon most nem Gil járta át gondolataim kusza szálait, hanem: Matt. 

   Egyszerűen nem ment ki a fejemből a csalódott arcának képe, amikor elküldtem őt Gil érkezésekor. Aztán a gondolat, hogy hallgatózott, és figyelt. Hátborzongató. De mindezek mellett egy kérdés fogalmazódott meg bennem: Miért tette mind ezt?

   Éppen a vacsorámat fogyasztottam nem sok életkedvvel, amikor sírást hallottam a folyosóról. Félúton a szám felé megállt a villa, és hallgatni kezdtem. Ismét a zokogó hang, majd ajtócsukódás. Egy lány. És én ismerem. 

   Kitágult szemekkel pattantam fel az ágyról, és rohanni kezdtem. Rohanni Abbey szobája felé.  

   A szoba ajtónál megállva a következő kép fogadott: Abbey ül az ágyon és sír, felette egy nő és egy férfi - feltételezem a szülei - állnak. Kiabáltak vele, de a csukott ajtó miatt alig hallottam valamit. Zokogva felemelte fejét a lány, és próbált szembeszállni ordítozó szüleivel, de újból csak tenyerébe temette arcát. 

   Láttam a mozdulatát, és magamra ismertem: feladta. 

   Az a tipikus "belefáradt, és már nem bírja tovább" mozdulat volt, és én száz százalékosan felismertem: magamat láttam a mozzanatban. 

   Éppen hatalmasakat lélegezve álltam ott, és fogalmam sem volt mit tegyek, amikor Abbey felemelte fejét, hogy ismét próbálkozzon, de akkor meglátott engem, és benne maradt a szó. 

   Csak néztem rá, és utat engedtem a könnyeimnek, miközben ő az ajtó felé igyekezett, de a szülei nem engedték.

   Nem tehetik ezt vele! Kezemet a kilincsre tettem: zárva volt. Tenyeremmel az üveget kezdtem ütni, de mindhiába, ezeket direkt így tervezték. Abbey próbált kiszabadulni szorításukból, láttam a fájdalmat az arcán, ahogy szorítják. Egyre kevésbé próbálkozott, meg nem teljesen elhagyta magát, az ágyra esett, és tenyérbe temetett arccal sírt. 

   Észrevettek engem is a szülei és komoran néztek rám. Nem érdekelt, újra az ajtóval próbálkoztam. A folyosón lévő fali órára néztem: hamarosan vacsora, jönnek a nevelők, és meglátják ezt. 

   Hagytam az ajtó kinyitásának próbálkozását, mert tudtam, csak magamra haragítanám az embereket, és amúgy sem érnék el vele semmit. Letöröltem vizes arcom, majd a recepció felé siettem. 

   Ezek elmebetegek. - suttogta a tudatalattim.