Prológus

Tesi óra. Utálom a tesit. Viszont én nem azért, mint a normális emberek. Én komolyan gyűlölöm. Minden évben, minden nap, minden órán.

A kispadon ülök, és nézem, ahogy a többiek futják a bemelegítő köröket. Én egyszer sem futhattam. Én mindig csak néztem, ahogy röhögve futnak, miközben béna karkörzésekkel haladnak el egymás mellett. Más meghalna azért, amit én csinálok. Csak ülne testnevelés órákon, néha csinálná, amikor valami könnyű van, aztán megint ülne, és csak nézne. De én nem akarom ezt. Elegem van. Ott akarok lenni, és csinálni, futni fulladás nélkül, nevetni, csinálni, meg sem állni.

De nekem nem lehet. Sosem lehetett.

Felülések vannak, ezért beállok én is, leghátulra, hogy ne zavarjak mást. Lefekszem, és egyenletesen elkezdem a gyakorlatot. 9-10 felülésenként meg kell állnom pihenni, mert nem bírom tovább. A többiek már rég a törzsemeléseket végzik, míg  én még mindig a 20 felülésemet. Enyém kevesebb tízzel, mint a többieké. Néha szégyenlem magam, hogy kevesebb is az enyém, ők mégis hamarabb végeznek. Újra futnak, azért a fal mellé húzódom törökülésben. Lábak dobbannak el előttem, és én csak bámulom őket. Ismét. A tanár sípol, guggolni kezdenek. Aztán megint futnak, nekem meg a tüdejükre téved a tekintetem. Olyan erős, és masszív, az enyém meg mint valami hangyafing.

 - Blair menni fog a törzshajlítás? - a tanár úr áll felettem, és kedves hangon szól hozzám.  Minden órán megkérdezi menni fog-e, anélkül nem állít be mozogni.

 - Persze. - a válaszom mindig a persze, még akkor is, ha érzem szétesek. Sose mondtam, hogy nem fog menni. Sose álltam le. Még általánosban volt életem egyetlen olyan testnevelés órája, amikor mindent megcsináltam. Borzalmas volt, emlékszem. Végig futottam, csináltam mindent, aztán a végén összeestem, és elájultam. De megcsináltam, mint mindig mindent.

A kórházban harcosnak neveznek a nővérek. Szinte ők a leggyakrabban látogatott barátaim. Minddel jóban vagyok. Mindet szeretem, és tisztelem. Remek emberek.

Felállok, és a többiekhez sétálva beállok barátnőm, Kate mellé.

 - Mizu a kispadon? - lökött meg kedvesen, amikor odaértem.

 - Szokásos. - vontam vállat.

 - Bárcsak én lennék a helyedbe. - jegyezte meg, szerintem inkább magának mint nekem.

 - Ne akarj. - néztem rá komolyan.

 - Tudom, tudom. - mosolygott rám, majd kedvesen átölelte a vállam.

Megint a padon ülök, a többiek szekrényt ugranak. Dobbantanak, rugaszkodnak, aztán átgurulnak a szekrényen. Mindig is ki akartam próbálni, de persze ezt sem lehet.
Ekkor lépett be a terembe ő. Az a tökéletes mosoly, ahogy végig néz mindenkin, int pár havernak, aztán lazán odasétál mellém, és leül.

 - Helló, kispados. - vigyorog aranyosan.

 - Szia Gil. - viszonoztam a csodás mosolyát. Mindig is barátok voltunk, vonzalmam ellenére is. Persze ő nem tudja, hogy nekem ő tetszik, csak azt, hogy van egy fiú. Ha megtudná, a barátságunknak örökre vége lenne, sosem beszélne velem többet, abba meg belehalnék. Inkább csodálom titokban, minthogy egyenes legyek vele szemben, és koppanjak egyet. Ugyanis biztos vagyok abban, hogy visszautasítana. Neki nem az olyan - haldokló - emberek jönnek be, mint én. Hozzá csinos, érett, szép lányok illenek, akiknek hosszú derékig érő hajuk, és fülig érő ezer wattos mosolyuk van. Tehát pont nem én. Szép is lenne, sokszor képzelem el magunkat együtt. A fejemben tökéletes pár vagyunk, ahogy az álmaimban is, de a valóságban minden más lenne. Sokaknak meglenne rólunk a véleménye, ez tény és való. Nem illenénk össze, csak arról menne a susmus. Na igen, a kibeszélések. Utálom őket. Az sem hiányozna. Inkább csak barátok. - Milyen volt a meccs? - Gil benne van az iskola kosárlabda csapatában, most is éppen meccsen volt, ezért is nem volt órán. De megígérte, hogy beugrik a végén.

 - Remek, nyertünk. - mosolygott, miközben rám nézett mogyoróbarna szemeivel. Mindig a mennyországban éreztem magam, amikor rám nézett.

 - Blair, kérlek gyere is kicsit. - szólt a tanár úr, ezért felpattantam, és odamentem hozzá. A többiek a szekrény elrakásával ügyetlenkedtek.

 - Igen? - néztem rá kedvesen, amikor odaértem mellé.

 - Kaptál egy ötöst a mai órán.  - mosolygott rám, én meg kérdőn néztem rá.

 - De hát miért? Sosem kapok külön jegyet. - mindig ötöst adott, de csak félév végén, meg év végén firkált be nekem valamilyen jegyeket, hogy ötös legyen végül, de ennyivel ennyiben maradtunk. Megadta az ötöst, és igaz hogy mindenki tudta a suliban mi a helyzet velem, mindig különböző jegyekkel érte el az ötöst. Imádom ezt a tanárt.

 - Láttam mit meg nem szenvedtél a felülésekkel, de végül mindet megcsináltad. Ezt díjazom, ezért kapod. Megérdemled. - mosolygott rám, majd a szemem láttára firkantotta be a naplóba az ötöst.

 - Köszönöm. - néztem rá meghatottan. Életem első rendes ötöse tesiből.