Chapter I/10

Sziasztok, drága olvasóim!

Hogy telik a suli?

El sem hiszem, hogy már túl vagyunk egy hónapon, viszont, ha belegondolok, akkor meg az jut eszembe: MÉG csak egy hónap telt el.

Nem is nagyon akarom, hogy múljon az idő, mert én jövőre érettségizek, és már most tele van a gatyám, ha csak rá gondolok.

Nem tudom, nem ugorhatnánk át ezt a rész?! Mondjuk ahhoz a részhez, ahol már munkám van, és esetleg családom. Tökéletes lenne.

Ha valaki tudna nekem ebben segíteni, segítségét szívesen fogadom! :D

 Nem is beszélek már annyit, mindig elveszem a kedveteket az olvasástól biztos - kérlek mondjátok, hogy nem! - .

Itt is lenne a következő rész, remélem ez is tetszeni fog.

Néhol akadnak benne helyesírási hibák, amikért elnézéseteket kérem, de ismét kevés időm van rá, viszont már mindenképpen meg kellett veletek osztanom. Ismét sokat késtem, sajnálom nagyon. De egyszerűen rohadt kevés időm van, sok a tanulás, házimunka, állatok, család, barátok. Nem könnyű ez a tini élet, bárki bármit is mond, nem igaz?

Kicsi csavar van ebben a részben, végre láthatunk egy kicsit Matt érzékeny oldalából is.

Izgi.

Ne feledjétek, ha időtök, és kedvetek engedi, hagyjatok nyomot magatok után.

Sok ölelés.xx

L

   Hosszú folyosón kellett végig rohannom, és végig az járt a fejemben: utánam jönnek.

   Egyszerűen nem járt más a fejemben, csak hogy kicsapódik az ajtó, és egy kéz kap el hátulról, majd ránt a mélybe. Ahogy elnéztem Abbey szüleit, nem valami barátságosak, és a legkevésbé sem megértőek.

   Már értem miért volt Abbey olyan zavarodott, és miért rémült meg annyira, amikor először látott.

  Bántalmazzák, nem hagyják élni, talán be is zárják, ütik, verik. Ez kicsit sem normális. Azonnali intézkedéseket igényel, ami felé én most megteszem az első lépést. Bármi áron. Abbey nem ezt érdemli.

 - Elnézést. - érkeztem meg nagy sebbel-lobbal, el is kellett kapnom a pult szélét, nehogy tovább csússzak.

 - Baj van? - kérdezte riadt arccal egy nő, aki éppen valami papírmunkát végezhetett.

 - De még mekkora. - kapkodtam a levegőt, teljesen kimerültem, éreztem, ahogy szorul a tüdőm. De akkor is elmondom! - Egy lány.. szülei .. Itt vannak, és .. Bántják a lányt, de otthon is, és én tudok mindent .. És .. - szívem hevesen vert, agyamban tornádó, tüdőm mint egy vergődő hal.

 - Nem igazán értem..

 - Jönnie kell, különben itt is bántják! - szóltam rá kicsit hangosabban a kelleténél, de már nem bírtam tovább ezt az értetlenségét. Ment az idő.

   A nőnek sem kellett több, szólt az ottaniaknak, hogy valaki maradjon, de jöjjenek vele vagy ketten.

   Így indultunk vissza, immáron négyen. A nő - akitől később elnézést kell kérnem a kiabálásomért -, a két ápoló, és jómagam. Szinte rohanva mentem legelöl, hogy minél gyorsabban oda érhessek.

   Őszinte leszek, borzalmasan féltem, lüktetett bennem az adrenalin, és momentán fogalmam sem volt, hogy mégis mit gondoljak. Össze voltam zavarodva, meg voltam rémülve, és abban a percben tökéletesen biztos voltam benne, hogy most elbújni lenne kedvem. A világ elől, a gondok elől, a félelem elől, minden elől. Aztán belegondoltam, ha már én ilyen rosszul érzem magam, akkor ugyan Abbey hogyan lehet most.

   Sokkal rosszabbul. - Ó tudatalattim, kösz! Mire is mennék nélküled! Hát persze, hogy rosszabbul van. Ezerszer. De eddig ezt miért nem vette észre senki? Miért nem segített neki senki? Ha én most nem szólok, akkor örökké verik majd? Szerintük ez így normális? Beteg emberek, komolyan.

   Az ajtóhoz érve egy kisebb szikla esett le a szívemről. Attól féltem, hogy mire visszaérünk, esetleg eltűnnek, vagy direkt jól viselkednek majd, ilyenek. De nem.

   Szinte ugyanaz a kép fogadott, a két szülő állt a megdermedt lány felett, és oktatták. Néha megütötték, hol a fejét, hol a karját, mikor hol érték. Felemelt hangon kommunikáltak hozzá, de nem kiabáltak. Bizonyára szándékosan. Ők sem akarták, hogy észrevegyék. Hát nem számoltak velem.

 - Kérem! - suttogtam a nővéreknek, és úgy éreztem elbőgöm magam.

   A nővérek szó nélkül benyitottak, de előbb az egyik még félre állt, és hívott valakit. Bizonyára segítségnek. A szobába siettem én is, hogy ne maradjak le semmiről, és ha úgy van, védjem Abbey-t.

   A szülők fejüket felkapva meredtek ránk, ijedtek és meglepettek voltak. Nem csodálom.

 - Megmagyaráznák, hogy mégis mi a fene folyik itt? - kérdezte a nővér indulatosan. Hát gondolom nem ő a nyuszi a kórházban.

   Az apa lángoló szemekkel nézett rám: tudta én szóltam. Pedig leghátul álltam, de bizonyára feltűnt, hogy nem egyenruhában vagyok.

 - Te! - sziszegte a fogai között. - Eszednél vagy?

 - Igen, uram, ellentétben magával.  - azonnal megeredt a nyelvem, idegességemben meggondolatlanul beszélek.

 - Hogy merészeled? - indult meg, és kezet emelt rám - is - , de a nővér rászólt.

 - Kérem! - kiáltott rá. - Ez az intézmény nem enged meg olyan viselkedést, amit maguk tanúsítanak. Felkérem önöket a távorzásra. És ne gondolják, hogy ezek nem vonnak maguk után következményeket. - sorolta az ápoló, és végszóra a szobában termett két rendőr, plusz a harmadik ápoló, aki telefonált.

Abbey-re néztem, és némi megkönnyebbülést, de bánatot is véltem felfedezni szemeiben. Át akartam ölelni, de a meggondolatlan szülei még gátoltak az útban.

 - Nem tudod mit tettél. - sziszegte rám az anya, és komolyan mondom ijesztő volt. A szemei vérben forogtak

 - Kérem, asszonyom, ne fenyegetőzzön. - állt mellém az egyik nővér, azt hiszem Alice. - Maga húzza a rövidebbet. - nézett rá szúrósan, amolyan "úgyis te jársz rosszul nem én" stílusban.

 - Azt hiszed így jobb lesz? - beszélt továbbra is hozzám az asszony. - Szart se tudsz, kis taknyos! - kiabált rám idegesen, és komolyan mondom, halálra rémültem. Ez komolyan nem normális.

 - Abbey-nek biztosan jobb lesz. - védtem meg magam, de eléggé nyekergő hangom volt.

 - Háh! - nevetett fel gonoszul az asszony. - Te tényleg elhiszed, hogy okos vagy.. - rázta meg a fejét hitetlenül - Kislány - nézett a szemembe.  - Abbey-nek most kezdődik a pokol. Szerinted majd hol fog lakni? Egy bentlakásos fosba küldted, mert makacs voltál! - fröcsögte rám szavait.

 - Kérem.. - próbálta csitítani a rendőr, de hiába. Ömlöttek az asszonyból a keserű szavak, de álltam. Álltam mindet.

 - Még velünk élnie is jobb volt, mint ahova te most intézted őt. Csak mondom.. Ja! Igen. És azt hiszed ez ilyen könnyen megy? Gondolsz egyet, és annyi? Rosszul gondolod. Az sem biztos, hogy Abbey-t elveszik tőlünk..

 - De biztos. - szólt közbe a nővér.

 - Új környezetbe száműzted. Egy ideig az utcán lesz majd? Vagy talán te befogadod? Kétlem. Állandóan magába van roskadva, nem beszél, nem eszik, nem alszik.

 - Mert maguk nem hagyták! - szóltam bele.

 - Szart se tudsz! - kiáltott rám. Összerezzentem. - Semmit nem tudsz! Amit ő elmondott? - itt Abbey-re mutatott. - Az mind hazugság. Etettük, szállásoltuk, pedig utcára való volt. Semmit nem ér. Nem tanul, nincsenek barátai, nem is ember az ilyen. - láttam Abbey-n, hogy könnyezik, de az évek során már biztosan megtanult hangtalanul sírni, mert: egy hangot sem adott ki.

 - Nem beszélhet így! - kiabáltam rá én is. - Maga mondja, hogy mekkora jó anya, hogy eteti a gyerekét, meg ilyen rendes, olyan rendes szülők. Ugyan! Ezek a szülőknél alap dolgok, maguk meg nagy kelletlenül tesznek meg mindent! Maguk a semmi szülők, a nem emberek, és a feleslegesek. Akik semmit nem érnek, azok maguk. Verik, megalázzák, szégyenkeznek miatta, másoknak meg adják a szépet és a jót magukról. De ami otthon, a négy fal között mozog, azt csak maguk tudják. És értik? Engem Abbey két nap után beavatott az egész életébe, mert egy: végre kiadhatta a magában felgyülemlő mérget, szomorúságot, és fáradtságot. És kettő: az a gáz, hogy maguknak soha nem nyílt még meg egyáltalán, nem még ennyire, és állítólag maguk a szülei. Na tesókám, ez a gáz! - mutattam felé az ujjam.

 - Hogy merészeled? - kiáltott rám az anya, és az apa is.

 - Azért mondanak csak ennyit, mert tudják: igazam van. Mindenben igazam van, egyet értenek velem, csak makacs dögök, és nem vallják be. De majd a börtönben lesz pár évük, ha szerencsénk van, életük végéig gondolkodhatnak azon, mit kellett volna másképp csinálniuk. Van min gondolkodni, elég sok van. - fontam karba kezeimet.

   Az anya csak bámult rám, az apa dettó, Abbey könnyes, de mosolygó szemekkel meredt rám: azt hiszem köszönetet és hálát láttam benne. A nővérek szintúgy meg voltak lepve hirtelen szájjárásom miatt, a rendőrök pedig nagyon gondolkodva, fejben jegyzetelték, amit mondtam, mert tudták: ezek igazak, és még egyszer jól jöhetnek.

 - Meg fog büntetni az élet. - kezdett fenyegetni az apa.

 - Állok elébe, nekem tiszta a lelkiismeretem. Ellentétben magukkal. Vagyis.. - gondolkodtam el. - Azt hiszik tiszta. És ez a legnagyobb gond, talán. - mosolyodtam el szomorúan.

 - Kérem jöjjenek velem. - mondta az egyik rendőr a szülőknek.

 - Rosszat tettél. Mint mondtam, Abbey-nek rossz sorsa lesz. - jegyezte meg nekem a nő, miközben a rendőrök csuklóját fogták.

 - Neki bármi jobb, mint maguk voltak. Na pá. - vigyorogtam rájuk diadalittasan, majd végignéztem, ahogy kiviszik őket az ajtón.

Még mindig a nyereségemet érezve fordultam Abbey felé, aki az ágyon ülve zokogott. Gyorsan leültem mellé, és kezemet a hátára téve beszélni kezdtem hozzá.

 - Már minden rendben van, ne sírj. - simogattam meg hátát kicsit.

 - Nem szomorúság miatt sírok. - törölte le arcát, és csak most lehetett látni: eddig ki volt festve. Fekete csíkok szeme körül elárulták.

 - Akkor? - kérdeztem vissza.

 - Megkönnyebbülés. Boldog vagyok. - mosolygott rám, majd szorosan magához ölelt.

   Este, miután megbizonyosodtam róla, hogy Abbey rendben van, hagytam, hadd aludja ki magát. Biztos voltam benne, hogy lesznek az éjszaka során rémálmai, pontosan ezért mondtam neki, hogy ha bármi van: hívjon.

   Természetesen igent mondott, de amúgy sem fogadtam volna el más választ. Féltem. Ezek a szülők.. Hátborzongatóak. Csodálom, eddig hogy bírta.

   A szobám felé haladva, lassan komótos sétám közben, a papucsom csoszogását hallgattam.

   Vajon hova vitték a szülőket? Biztosan a rendőrségre, de mi van, ha nem maradnak ott? Valóban nem tudok semmit, ezekkel kapcsolatban, de annyit tudtam: segítenem kell. Azt tudom, hogy jól cselekedtem, de azért mégis féltem, hogy a szülőknek talán igazuk lesz majd.

   Hiszen valóban, én nem tudom befogadni, anyuéknak elég eltartaniuk engem. Otthonba fog kerülni, hacsak nem tudok neki keresni valami rendes, és szerető szülőket.

   Máris megtaláltam a következő célom: családot találni Abbey számára.

 - Emelt a sarkad, jótevő. - hallottam magam mögül egy ismerős hangot, mire megfordultam, és a az ajtóban álló Matt-re néztem.

 - Fáradt vagyok. - jelentettem ki csoszogásom okát.

 - Ebben biztos vagyok. - bólintott. - Bejössz? - tárta ki egyik karját a szoba irányába.

 - Ühüm. - biccentettem, majd bementem előtte az ajtón.

   Matt szobája nem sokban különbözött az enyémtől, ugyanolyan fehér falai voltak, ugyanolyan ágy, és bútorok. Csak a berendezésben változott, abban, amik az ő dolgai voltak. Magazinok az én könyveim helyett, a telefonja hozzám hasonlóan az éjjeliszekrényen pihent, éppen töltött. A polcokon az ő ruhái voltak, a sötétítő félig behúzva, de nem teljesen, hagyva, hogy ezzel kis fény szűrődjön be. Az ablak is nyitva volt, hallottam a lenti zajokat, és éreztem kicsit a kinti levegő kellemes aromáját. Csodás volt és hangulatos, amitől rájöttem: kint akarok lenni.

 - Nagyon megálltál. - szólalt meg, mire feleszméltem, és rájöttem, ő már le is ült az ágyára, én meg csak álltam ott.

 - Csak körbenéztem. - hárítottam, majd helyet foglaltam mellette.

Furcsa érzés fogott el: ma már másodjára ültem le így fiú mellé, ám az első Gil volt.

 - Abbey? - a lány neve hallatán kicsit megborzongtam, bizonyára a történtek miatt.

 - Meg van. Nem mondom, hogy jól, mert az erős túlzás lenne, de meg van. Azt hiszem már alszik.

 - Szegény. - mondta halkan a földet bámulva.

   Erre nem igazán tudtam mit mondani, olyan semleges volt nekem ez a beszélgetés. Én most nem igazán voltam társ ebben a kommunikációban, még mindig haragudtam Matt-re, amiért olyan pofátlan volt, és hallgatózott, meg még ez az Abbey-s ügy is.. Elfáradtam, testileg, lelkileg, és csak aludni akartam, körülbelül 4 napig. Ha nem tovább.

 - Olyan szótlan vagy. - közölte.

 - Mondtam már, hogy fáradt vagyok. - hunyorogtam rá a cipőmre.

 - Értem. - morogta.

Annyira erőltetett volt számomra a beszélgetés, hogy jobban láttam, ha megyek.

 - Megyek is. - álltam fel, és köszönőre vettem a  figurát. - Majd beszélünk. - intettem aprót, majd az ajtó felé igyekeztem.

 - Hé, ne! - termett előttem, majd vállamnál fogva megállított. - Ne menj.

 - Mert? - néztem rá értetlen fejjel.

 - Ne haragudj rám kérlek, bocsáss meg! - kezdett könyörögni, amin csodálkoztam. Hova lett a macsós külső?

 - Matt, én nem.. - kezdtem, de közbe szólt.

 - Komolyan mondom, nem akartam haragudni, csak ott voltam, és meghallottam, hogy ott van. Ennyi. Aztán pont jöttetek ki, én meg bebújtam az ajtó mögé. De nem hallgatóztam, érted? Kérlek, Blair. - simította meg kicsit a vállam.

 - Matt, nem haragszom. - mondtam, kis hazugsággal. Igazából előbb még nagyon is haragudtam, de most, hogy tudtam, talán én értettem félre: rájöttem nem is haragszom igazán.

 - Jézus ereje. - suttogta, majd szorosan magához ölelt. - Megrémít amit teszel velem. - folytatta továbbra is suttogva. - Még sosem hiányzott nekem ennyire valaki társasága, és még sosem éreztem olyat, mint amikor elküldtél, hogy más lesz nálad. -  őszinte volt. Ebben biztos voltam.

 Nem tudtam mit mondani rá, csak kicsit jobban magamhoz szorítottam. Ezt észrevette, mert elengedett, és mélyen a szemembe nézett.

 - Együtt vagytok? - kérdezte, és láttam, hogy visszatartja a lélegzetét.

 - Nem. - feleltem keserű szájízzel. Hozzátettem volna, hogy sajnos, de nem láttam jónak.

 - Jó. - mosolyodott el, és ezzel a kis görbe vonallal akarta leplezni: megkönnyebbült. De én láttam. Csak nem értettem.

   Miután megfürödtem, gondoltam még olvasok kicsit, ugyanis amilyen fáradt voltam, annyira nem jött álom a szememre. Próbáltam mindent. Ittam vizet, tejet, számoltam száztól visszafelé, stb. De sehogy sem ment. Míg végül arra jutottam, telefonozok, majd olvasok kicsit.

   Kicsit felnéztem Instára, majd megnéztem vannak-e új történések Snapchat-en, de miután meguntam, még írtam egy gyors köszönöm üzenetet Gil-nek, majd írtam még anyunak is, hogy minden oké, ha jól mennek a dolgok holnapután mehetek haza - még akkor is írtam, ha tudtam, anyu tud mindent, még jóval előttem - .

   Már éppen azon gondolkodtam, hogy abba kéne hagynom, és még olvasnom, beugrott egy ablak.

   Természetesen Matt volt az, még akkor is tud zargatni, amikor már aludni akarok. Valamiért van hozzá képessége, hogy tudja, mikor kell valakit az őrületbe kergetni.

   Most is így volt, szinte lerázni sem tudtam. Nem tudom mit tervez holnapra, de már előre rettegek. Az meg, hogy még utána is találkozni fogunk: baromság!

   Dehogy találkozunk. Én elmegyek innen, és mindennek vége. Mintha nem is ismertük volna egymást. Már arra is gondoltam, hogy talán egy idő után Facebook-ról is letöröl majd. Remélem.

   Viszont most, olyan fura érzésem van, ha arra gondolok, nem találkozunk többet. Már a napok részévé vált, hogy szinte mindig ott van a folyosón, és idegesít. Már hozzászoktam, megszoktam, és a részemmé vált ez az idióta, és a hülye cicázása. Hiányozni fog, de akkor sem tarthatjuk tovább a kapcsolatunkat.

   A végén még ő nyerne.

   Azt meg persze nem engedhetem meg.