Chapter I/8

Sziasztok, drága olvasóim!

Köszöntelek titeket újra, itt. 

Kicsit sokat kellett várni a következő részig, ugyanis rendkívül elfoglalt lettem az elmúlt napokban - úgy hangzik, mintha valami nagy fontos ember lennék, pedig nem - . 

Történt velem egy, s más.  

Na, és persze a díjat is most kaptam, ami remek érzéssel töltött el. Amikor megláttam a chat-ben az üzenetet Nicolette F-től, azt sem tudtam köpjek-e vagy nyeljek. De komolyan.

Már csak egy hét. Micsoda mondat.

Én az egész sulikezdésben a bevásárlást várom a legjobban! Bár ahogy növök fel, annál kevesebb dologra van szükségem - most 11.-re már szinte csak füzetek kellettek - , de ettől függetlenül én ugyanolyan lelkes vagyok minden egyes alkalommal. Fura, mi? Na mindegy.

Már megint elkalandoztam. 

Most már csak jó olvasást szeretnék nektek kívánni, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után!

Sok ölelés.xx

L.

-Everything happens for a reason-

|Minden okkal történik| 

 ||Nyolcadik rész||

   Amint távoztak a dokik, már is rá akartam vetni magam a telefonomra, hogy törölhessem Matt-et, amikor rájöttem, hogy nem tudom. Infúzióra voltam kötve - féltek, hogy kiszáradok - és mozdulni sem nagyon tudtam, teljesen ki voltam merülve. Elszívta az energiám a vizsgálat, a rengeteg kérdés, fel kellett ülnöm, majd visszafeküdni, jobbra fordulni majd balra. És bár akármennyire is megszoktam már ezeket, a mai napig kimerítenek, mint lelkileg, mint testileg.

   Ismét megint csak Gil járt a fejemben. Nem jött be sem tegnap, sem ma. És ez rosszul esett. Anyu szerint mindig meglátogatott, és mindvégig mellettem volt. Egész éjszaka is akár. A hideg ráz, ha arra gondolok, ezt csak miattam tette. Hiszen, milyen lehet nézni egy alvó embert? Unalmas. De ő mégis megtette, és itt volt velem. Velem. Természetesen most is tovább gondoltam a dolgokat, és beképzeltem, hogy talán simogatta is a karom, a hajam, talán puszit nyomott a homlokomra és hasonló álomba illő pillanatok. De tudom, hogy ez nem így van. Sosem tett volt ilyet, hiszen ott volt neki Eva akit - még akkor - nagyon szeretett. Most már nem.

   Mindig is, amikor elképzeltem, hogy Gil és Eva szakítanak, arra gondoltam én leszek a világ legboldogabb embere, már bármit megtehetek, Eva eltűnik végre, és nyugalomban lehetek. De nem így volt. Fura érzés költözött belém, hogy talán az én hibámból - is - mentek szét végleg, és borzalmas volt. Pedig tudom, hogy ez nem így van, hogy semmi nem az én bűnöm, semmit nem tettem Gil-el, ami ne lett volna barátinál több - sajnos -.

   És akkor beugrott.

   Mi van, ha Eva rájött, hogy Gil bent maradt velem a kórházban minden alkalommal? Mi van, ha rájött, és ezért veszekedtek annyit, de Gil mindig mondta, hogy ez neki semmit sem jelent - bármennyire fáj is - aztán kibékültek. Lejátszottam a fejemben a kis jelenetet, és rájöttem: biztosan így volt. Tökéletesen passzolt a folytonos veszekedéseikhez, még otthon lábadoztam, amikor jött Gil üzenete, hogy már megint veszekedtek, ezért nem jött át egyből, de hamarosan itt lesz, etc. Minden stimmelt.

   Nagyon rosszul éreztem magam, és ennek semmi köze nem volt ahhoz, amiért ténylegesen kórházba kerültem. Bűntudat, csak is ez. Azt hiszem. Átvette felettem a hatalmat, és pici borsóvá zsugorított. El akartam tűnni a világról, és elbújni valami kis sarokba, hogy senki ne láthasson. Bűnösnek éreztem magam, de nem tudtam miért.

   Gil-t akartam, már nagyon. Beszélni akartam vele, szükségem volt rá. Csak is rá.

   Nem arra a kukkolóra, akit reggel találtam az ajtómban.

   Muszáj volt kimennem a folyosóra, hívott a kötelesség, pisilnem kellett. Eddig bírtam visszatartani, muszáj volt kimennem.Valahogy perpillanat nem érdekelt Matt, és ha esetleg összefutok vele. Szörnyen éreztem magam Gil miatt, a hiánya miatt, hogy nincs most velem. Odafelé menet nem futottam össze a sráccal, ezért gyorsan elintéztem a dolgom és már indultam is vissza. Elvágtattam Abbey ajtaja előtt is, zárva volt, de az üvegen keresztül láttam, feküdt. Biztosan aludt még. Felírtam magamban, hogy később jöjjek át, biztosan magányos. Most én is. Nagyon.

   Ahogy haladtam a folyosón arra gondoltam még azt sem tudom melyik Matt szobája. Eszembe jutott, hogy esetleg rákérdezek a nővéreknél, nekik biztosan fel van írva, de aztán az is eszembe jutott, hogy talán ezt megemlítenék Matt-nek.Sőt, biztosan. És annál nagyobb önbizalom növelő nem is kell neki. Elbízná magát, onnan már nem lehetne leállítani. 

   Hát, inkább hagytam a megkeresést, mert biztos voltam benne: ő keresni fog még. 

   Sokat sem kellett várnom, már éppen a szobámnál jártam, amikor valaki vállon ragadott, és megfordított. Még a kezelés hatása alatt álltam, kissé meginogtam, de Matt erős karjai egy helyben tartottak. Természetesen közel a mellkasához. 

   Hogyne. 

 - Téged nem lehet egyedül hagyni, cica - vigyorgott rám pimaszul. 

 - Pedig kipróbálhatnád - dünnyögtem az orrom alatt.

 - Szeretem amikor ilyen ellenszenves vagy. Felcsigáz - kezei karomon nyugodtak, és éreztem, egy pillanatra megszorított. Borzongás futott végig rajtam, a szavait emésztettem. Ez most afféle vallomás akart volna lenni? Nem tudom, nem sok olyat kaptam még az évek során. - Felizgat, ha úgy tetszik - mondta halkan, nekem meg bent maradt a levegőm. Lélegzet se ki se be. Csak álltam ott, és kitágult pupillákkal meredtem a srácra. 

   Ez normális? Mert azt kétlem. Legszívesebben a képébe röhögtem volna, amiért ekkora baromságot mondott. Még hogy én?! Ugyan. 

   Viszont másfelől nagyon durván bejött ez az egész. A kis játéka, ahogy mindig próbál közeledni, a szavai, néha még a cica megnevezése is. És most ez! Hát ez.. vitt mindent. 

 - Na mi az, cica? - vigyorodott el önelégülten, mire észbe kaptam, és nyugodtan - legalábbis próbáltam, de elég nagy fuvallat tört elő belőlem - kifújtam a levegőt, torkot köszörültem, de a hangom még mindig kerestem valahol.

   Már nem bírtam állni a tekintetét, oldalt kezdtem pásztázni a földet. Zavarban voltam, és ezzel ő is száz százalékosan tisztában volt. Ujjait az állam alá helyezte, és úgy kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Érintése kellemes volt, hirtelen zavart lettem.

 - Imádom amikor zavarba jössz - mosolygott rám féloldalasan, majd államat közelebb kezdte húzni maga - és a szája - felé. - Érted? - suttogta már szinte a számra.

Minden porcikám azt akarta, hogy csókoljon már meg végre, de az agyam erősebb volt, ezért egy laza mozdulattal kirántottam fejem remek kezei közül, és aprót hátrébb lépve megráztam a fejem. 

 - Ne - találtam meg végre a hangom, és mondtam határozottan, de még mindig a földet bámultam zavartan. Még lefelé nézve is láttam, hogy Matt csalódott arcot vág, és ezt cseppet sem akartam. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát, ezért gyorsan megváltoztattam mondandóm. - Ne itt - néztem gyorsan körbe. Mindenhol tárva-nyitva ajtók, ártalmatlan emberek a szobákban, akiket bizonyára nem érdekel, hogy mi mit művelünk. Magam is kellemetlenül érezném magam, ha a helyükben lennék. 

 - Felőlem szobára is mehetünk - tárta szét a karját, mire nevetve vállba vertem.

 - Ne már!

 - Akarom mondani a szobába - köhintett mulatságosan.

 - Igen, hogyne - vigyorogtam. 

 - Na gyere - ragadta meg kedvesen a csuklómat, és húzni kezdett a szobám felé. - A végén még azt hiszik ezek a kedves emberek, hogy akarok tőled valamit itt helyben - mondta előttem menve. 

 - Ami persze csupa alaptalan gondolat lenne - feleltem szarkasztikusan. 

 - Hát szerinted is? - nézett egy pillanatra hátra, mire halkan felnevettem.

 - Idióta vagy - ráztam meg a fejem, mire hirtelen megállt, a kezemmel tartottam meg magam a mellkasán, hogy ne essek neki. - Hé! - szakadt ki belőlem.

 - Nem tudnál valami aranyosabb és személyesebb becenevet adni nekem? - vigyorgott kaján. 

 - Én nem becézlek -pöfögtem. 

 - Ugyan, cica - simította meg a karom. - Nyugodtan. Hozzá kell szoknod - mondta, majd újra elindult.

 - Miért is? - kérdeztem értelmetlen fejet vágva.

 - Ha majd a mindened leszek, muszáj lesz - fordult hátra vigyorogva, mire csak a fejemet rázva hátba vertem. - Az utóbbi időben elég verekedős lettél, bébi - nevetett fel.

 - Örülj amíg csak ekkorát ütök - dünnyögtem, miközben Matt maga elé engedett az ajtómban. 

 - Megbüntethetnél - vigyorgott perverzül, mire csak a szememet forgattam. - Hagynám magam. 

 - Seggarc - csúszott ki a számon, mire Matt-nek az egekbe szökött a szemöldöke. Már éppen szabadkozni akartam, és talán bocsánatot is kérni, mert azt hittem vérig sértettem, és azt azért nem akartam, de minden gondolatom elszállt, amikor elmosolyodott.

 - Ez neked a személyesebb becenév? Légy kreatívabb, cica - rázta meg a fejét, majd kacsintott egyet. - Majd még jövök - felelte vigyorogva, mire hitetlenül fejet ráztam, azután távozott a szobámból.

    Egyedül maradtam a gondolataimmal, és a ténnyel, miszerint tényleg nem adja fel. Mindenáron velem akar szórakozni, csak azt nem értem miért. Miért pont velem? Ezernyi szebb lány van nálam, akik egyből odadobnák magukat, kérnie se kellene őket. Talán azért kellek neki, mert nem adom magam egyből, akárhányszor tapsol. De vajon, ha esetleg - mondom ESETLEG - arra jutok, hogy hagyom magam, és végül megcsókol? Ha megkapta amit akart? Ha utána kiszórakozza magát velem, aztán ennyi? Csak koppanok és ő már el is tűnt. Na nem, ez tuti nem lesz. Erősnek kell maradnom, bármennyire is tetszett a mai viselkedése.

   Éppen az ágyamon feküdtem, már délután két óra körül járt az idő, amikor jelzett a telefonom, hogy üzenetem érkezett messenger-en. Letettem a kezemben lévő könyvet és a telefonomért nyúltam.
   Nem attól jött, akitől vártam. Azt hittem megint Matt írt valami idétlenséget, de nem.
   Attól jött, akit egész eddig vártam.
   Akit még most is látni akarok. Az üzenet után pedig még jobban.
   Gil küldte az üzenetet.

   Hirtelen annyira ledermedtem az üzenetet látva, hogy vissza sem írtam, csak gyorsan kipattantam az ágyamból, hogy gyorsan rendbe szedjem magam. Már egészen jól voltam, éreztem erőt a lábaimban, nem émelyegtem, teljesen jól voltam, ám ez a külsőmről nem tudtam elmondani. Hajam összecsomózva állt a fejem tetején, egy bő, inkább mondható otthoninak pólót viseltem rövidnadrággal. Nem éppen vendégfogadó képes kinézet, méghozzá pont nem Gil fogadó képes. Oké, ha igaz, ami igaz, és mindig velem maradt a kórházban, akkor valóban látott már elég - mondjuk ki szar - rossz állapotban is, de akkor ha úgy nézzük nem tudtam róla. Akkor nem zavart. De most ébren vagyok. Rendbe kell hoznom magam.
   A rövidnadrággal semmi bajom nem volt, egyszerű fekete, testhez simuló.  Tök oké. A felsőmet gyorsan ledobtam magamról, és helyette egy atlétát választottam, hogy azért ne tűnjön fel, hogy most készültem el csak miatta így, de azért nem volt olyan otthoni, mint a bő póló. A hajamat újrafogtam, ugyanúgy összefogva a fejem tetején egy kis csomóba. Nem volt éppen tökéletes, de azt sem akartam, hogy szemet szúrjon neki, hogy amint megláttam az üzenetet, azonnal kicsíptem magam. Mert bár ez igaz, neki nem kell tudnia.
   Már lassan tíz percnél járt az idő, nem tudtam mit kezdeni magammal. Hamarosan látom. Tényleg látom. Itt lesz. Velem.
   Most, hogy eljött végre az idő, hogy beszélhetek vele, fogalmam sincs mit akarok neki mondani. A gondolatok összegabalyodtak a fejemben, nem tudtam mit akarok kérdezni, mit akarok mondani, mit fogok tenni, hogy fogom tenni, ő mit fog reagálni, ő mit fog mondani, és etc. Hirtelen pánikba estem a kis fehér szobában, ott álltam az ágy végénél, egyik kezemmel megtámasztottam magam a végében.
   Amikor azt hittem tényleg végem, kopogtak az ajtón.
   Jaj ne. Itt van! Végre!
   A szokásosnál kissé gyorsabban mentem az ajtóhoz és téptem fel azt, de amikor kinyitottam, csalódott fejet vághattam, mert Matt elnevette magát.

 - Én is örülök, hogy látlak. - kuncogott.

 - Matt te most nem lehetsz itt. - gyorsan kidugtam fejem és körbenéztem a folyosón.

 - Mert? - húzta fel szemöldökét.

 - Gil hamarosan itt lesz, nem akarom, hogy itt legyél. Kérlek menj el! - toltam meg kicsit a mellkasát, de azonnal zavarban éreztem magam az érintés miatt, és úgy éreztem Matt tisztában van vele, hogy meglepődtem igazán izmos mellkasát érintve, ezért azonnal el is engedtem őt.

 - Ki az a Gil? - kérdezte furcsán.

 - Matt menj már! - sziszegtem a fogaim között. Bármelyik pillanatban befordulhatott a folyosóra, és ha meglátja itt Matt-et. Konkrétan nem tudom miért, de éreztem, hogy rosszul érezném magam. Nem akartam, hogy itt legyen.

 - Blair, mi van? - értetlen volt és zavart. Megértem, idejön erre elküldöm.

 - Kérlek. - néztem most elsőnek mélyen a szemébe, és megláttam nem érti mi van most. Tudja, hogy Gil egy fiú, és talán ez gondolom rosszul esett neki.

   Matt aprót bólintott, majd elindult a folyosón. Megrökönyödve néztem az alakját ahogy távolodik, majd ahogy befordul a lépcsőfordulóban. Nem nézett hátra. Nem kacsintott. Szomorúan csuktam be magam mögött az ajtót, és furán éreztem magam.
   Magam sem értettem, hiszen ezt akartam. Hogy Gil itt legyen velem, és végre beszélgethessek vele kettesben. De most, hogy Matt-et elküldtem, rosszul éreztem magam. Rosszul bántam vele, meg kellett volna neki magyaráznom. Azzal nyugtattam magam, hogy majd elmesélem neki, miután Gil elment, de aztán mindig az jutott eszembe, hogy talán nem akar velem beszélni majd.
   Rettentő szájízzel ültem le az ágyam szélére, arcomat a tenyerembe temettem. Szar embernek éreztem magam, de nem értettem miért. Semmit sem értettem, nem így kellett volna magam éreznem.
   Kopogtak, mire felkaptam a fejem. Útközben gyorsan megnéztem magam a tükörben: egy szomorú, megrökönyödött lány arca. Pompás..
   Újra kopogtak, mire kezemet a kilincsre tettem, és kinyitottam.
   Most már Gil állt velem szemben.