Chapter I/7

 Aloha!
Meghoztam a következő részt, és őszintén mondom, annyira belejöttem most az írásba, hogy már el is kezdtem az ez utáni részt is, de gondoltam ezt már megosztom veletek.
A napokban nem nagyon volt ihletem, dolgozok szinte minden nap, meleg is van, ami elszívja minden erőmet, ha itthon is vagyok, akkor is csak feküdtem szinte. A ventilátor volt a legjobb barátom a héten.
Ti hogy bírjátok ezt a tikkasztó hőséget? Én megpusztulok.
Következő rész hamarosan várható, pontos napot nem tudok, munkától függ, hogy érek rá.
Ennyi is lenne, most nem készültem hosszú monológokkal.
Legyetek jók!
Hamarosan jövök.
Sok ölelés.xx
L

 -Everybody lies, but it doesn't matter since nobody listens-

|Mindenki hazudik, de ez úgyse számít, mivel senki sem figyel.| 

|Hetedik rész|

A második napom a kórházban. Napsütötte reggelre sikerült ébrednem. Este elfelejtettem behúzni a függönyt, ezért kellemesen áradt be a fény, az unalmas és fehér szobába.

   Megszoktam már, hogy ha itt ébredek, általában fáj a hátam, a derekam, nem elég hosszú az ágy, fel kell húznom a térdem a hasamhoz, és ezeknek köszönhetően elgémberedve ébredek. De ez most nem így volt. Kipihentnek éreztem magam, cseppet sem voltam álmos, és semmim sem fájt. Furcsállottam, hogy miért lehet ez, nem rég voltam bent, körülbelül egy fél hónapja utoljára.

   Amint kicsit magamhoz tértem - kis lustálkodás senkit nem ölt még meg - , egyből fel is ültem az ágyban, hogy bevegyem a reggeli adag gyógyszereimet. Gyors szippantás, letüdőzés, orrspray, etc. Szokásos reggeli rituálé, ami persze elmaradhatatlan, ha életben akarok maradni a nap további részében.

   Az ablakhoz mentem, hogy lenézzek az alattam mászkáló emberekre. Tökéletesen ráláttam egy térre, boltok sorakoztak egymás mellett, különféle standok, butikok, árusok, ezer és megannyi ember. Mind nagyon sietett valahova, éppen valahonnan, vagy csak nyugodtan sétálgatott a napsütésben.

   Jó nekik - gondoltam magamban, ám kicsit hangosabbra sikerült, mint gondoltam, ugyanis hangosan is kimondtam.

 - Mi jó és kiknek? - megriadtam a hirtelen hangra, ijedten fordultam irányába, ám amikor megpillantottam az ismerős arcot, szemem forgatva fordultam vissza a kilátáshoz.

 - Békés reggelt akartam. Elcseszted - motyogtam mérgesen.

 - Szexi pizsi - váltott témát mit sem foglalkozva az előbbi csípős megjegyzésemmel. Őszinte leszek, belepirultam ebbe a kijelentésbe. Senki sem hívott még vonzónak sem, nem még szexinek. Jól esett, ám mégis zavarba ejtő volt ez az ismeretlen élmény. A pizsamám igazából egy passzos rövidnadrágból állt, de ezt nem is láthatta, mert elrejtette a hatalmas póló, amit tegnap este gyorsan magamra kaptam. Nem éppen gondoltam arra, hogy valaki majd megkukkol reggel. 

Erre a szexi pizsis dologra inkább nem reagáltam - nem is nagyon tudtam -, mert a végén még olyat mondtam volna, amit megbánok később. Ehelyett csak csendben nézelődtem tovább, és gondolkodtam az élet nagy dolgain, közben teljesen próbáltam kizárni a mögöttem lévő személyt, bár ez kissé nehezen ment, amikor centikre állt meg csak mögöttem, és az illata megcsapta az orrom. Na akkor kissé megremegtem, de nem mozdultam semerre sem, a végén elbízza magát. Az illata most is kábító volt - komolyan, nem tudom mit használ -, testének keveredése egy csipetnyi kölnivel, és tusfürdőjével. És ha ez még nem lenne semmi, olyan mély és rekedtes hangon szólalt meg, hogy azt hittem ott helyben elvisz a mentős - ez ironikus, mivel egy kórházban voltunk éppen -.

 - Belém szerettél már, cica? - hajolt közel a fülemhez. 

 - Ha azt gondoltad, hogy majd ettől a roppant egyedi, szexi pizsamás szövegedtől elalélok, akkor nagyon rosszul gondoltad  - vágtam rá.

 - Tudom, hogy szíven ütött. 

 - Igen, mert olyan fájdalmasan rossz volt - bólintottam, de közben teljesen mást gondoltam. Engem sosem hívtak csábítónak, és hasonlóknak, ezért volt különleges az élmény, de ha úgy vesszük, akkor ez valóban egy ritka fos szöveg. 

 - Cica - kezdte, és én a szememet forgattam a megnevezésre. Hátulról megfogta a kezem úgy, hogy gyengéden rákulcsolta ujjait az enyémekre. - A végén majd te könyörögsz nekem azért, hogy csak érjek hozzád, vagy csókoljalak meg. Kérni fogod. Mert belém szeretsz majd - suttogta ismét a fülembe az utolsó mondatot. - Bár nem bánnám, ha már most ez volna, könnyebb dolgom lenne. 

 - Hát neked sem kell önbizalom órákra járnod, az biztos - jegyeztem meg csípősen, mire felnevetett. - Másodszor pedig, fogadtunk, és én állom a szavam, hogy nem szeretek beléd. Még a feltételezés is nevetséges. Ja, és már sokáig sem leszek itt - fordultam felé, és gúnyosan elhúztam a számat arra utalva, hogy akármennyire is akarja, én fogok nyerni idő hiányában. 

 - Mert azt hiszed ezzel a héttel véget ér? - mosolyodott el féloldalasan, nekem meg hirtelen kettőt dobbant a szívem. 

 - Persze - bólintottam, mire jóízűen felnevetett. 

 - Cica. A fogadás nem csak erre a hétre szólt - rázta meg a fejét, miközben ujjával apró  körökben simogatni kezdte a kézfejem. Nem hazudok, mámorító érzés volt, de nem akartam mutatni.

 - Először is - rántottam ki a kezem az övéből. - Ne nevezz cicának - ezen csak mosolygott, mintha én lennék a hülye. - Másodszor pedig, ezzel a héttel, amikor végre haza mehetek, az ismertségünknek vége, nem találkozunk többet, akármennyire is akarod, még csak a telefonszámomat sem adom meg - szinte neki estem, úgy köptem a szavakat.

 - Hé - tartott meg a vállamnál fogva, ugyanis észre sem vettem, hogy valóban közelebb hajoltam felé az indulatom hevében. - Ennek a közelebb hajolásodnak igazán örülnék, ha mást akarnál - vigyorodott el, mire megforgattam a szemem. - De mivel gondolom nem ugyanarra gondolunk, feltételezem képes lennél megütni is, ezért.. - és itt nem fejezte be a mondatot, mert valami megzavarta a figyelmét. Kifelé nézett az ablakon, egy bizonyos pontot. 

 - Mi az? - kérdeztem a szemét fürkészve.

 - Az nem anyukád kocsija? - kérdezte kifelé mutatva, mire odafordultam.

 - De - bólintottam határozottan. - Szóval tűnés. 

 - Nem akarsz neki bemutatni? - vigyorgott rám.

 - Ahogy mondod - kezdtem kifelé lökni, de akár a szikla. Meg sem mozdult.

 - Egy puszit se kapok? - kérdezte felém fordulva, keze gyengéden ért az arcomhoz. Akármennyire is el akartam távolodni megrészegített a közelség, csak a szemét néztem. 

Ki akartam tolni vele, ezért hirtelen felindulásból közelebb kezdtem hajolni. Láttam arcán a meglepettséget, ami maximum önbecsüléssel töltött el. Ám, amikor már éppen összeért volna a szánk, gyorsan elkaptam a fejem, és a fülébe súgtam:

 - Nem!

Matt kínosan felnevetett, majd a hajába túrva kifelé araszolt. Az ajtóból még visszanézett, és jól végigmért. Feszengtem tekintete alatt.

 - Fogsz te még engem csókolni! - mondta, mire karba fontam a kezem, és gúnyosan elmosolyodtam.

 - Nagyon be fogsz sülni, amikor ennyi fogadásod elveszíted - csak hitetlenül megrázta a fejét, elvigyorodott rám, majd távozott is.

Nekem pedig csak annyi volt a dolgom, hogy gyorsan visszabújjak az ágyamba, és várjam anyut, aki amúgy nem sokkal Matt távozása után már érkezett is. 

   Elbeszélgettük az időt, mindig is jó volt, szinte legjobb barátnők voltunk anyuval, ám kissé kínosan éreztem magam, amikor Matt-ről nem meséltem. Azt mondtam ugyan, hogy megismertem Abbey-t és Matt-et is, de például a fogadást, és ahogy a kezem fogta, eszem ágában sem volt megemlíteni neki. És ez fura érzéssel töltött el. Eddig mindent elmondtam anyunak, a legkisebbektől a legnagyobbig, mindent. De ezt most nem. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem éreztem fontosnak. Egy srác, aki azzal dobálózik, hogy én majd megcsókolom és belé is szeretek, semmi nagy dolog, a héttel amúgy is vége lesz, akármit is mond, és ennyi. Anyunak csak felesleges stressz lenne, ha tudná, egy fiú jár a nyomomban. 

   Miután anyu hazament - főznie kell, apura azt nem hagyhatjuk soha - gondoltam sétálgatok kicsit, meglátogatom Abbey-t és hasonlók. De nem akartam összefutni Matt-el, pedig biztos voltam benne, hogy a folyosón van valahol, és csak arra vár, hogy kitegyem a lábam a szobából, aminek az ajtaját azóta kilincsre zárom, mióta reggel "meglepett" az érkezésével. 

   Tehát sztornó a séta, viszont még mindig unatkoztam, semmit nem tudtam magammal kezdeni. Elővettem a telefonomat, amit azóta, hogy bejöttem nem is nagyon nyomkodtam, ami nagy szó! Ha megkérdeznék tőlem, tudok-e telefon nélkül élni, gondolkodás nélkül rávágnám, hogy nem. Nem érezném magam kínosan, mert "Jaj, a mai fiatalok és a készülékeik", semmi. Én felvállalom, hogy a telefonom, az egyik legkedvencebb tárgyam, nélküle kevés lennék. Abban tárolok szinte minden fontos dolgot, és ami abban nincs meg, az a laptopomon megtalálható. Ha elvennék tőlem, szerintem sikító rohamot kapnék addig, amíg el nem megy a hangom, utána pedig verdesném magam a földhöz addig, amíg vissza nem kapom az én kicsikémet. 

   Tehát, ez az állás.. Ezért is csodálkoztam, hogy nem volt nagyon a kezemben tegnap óta, aztán rájöttem mi lehet az oka. Hogy a vizsgálatok, és Abbey - na meg nagyobb részben Matt - miatt nem maradt időm erre. És az még furább, hogy nem is bánom. Jól elvoltam, nem éreztem szükségét, hogy felnézzek Instára, vagy Facebook-ra. Fura.

   Amint bekapcsoltam a wifi-t - annyit voltam már itt, hogy automatikusan kapcsolódik rá - máris érkeztek az értesítések, üzeneteket, ismerősnek jelölések, Instagram értesítés, Snapchat képek, frissítési lehetőségek, minden amit képzelni csak el lehet. Először a Facebook-ot nyitottam meg, azon belül is a barátnak jelöléseket. Kikerekedett szemmel néztem az első nevet, aztán csak felnevettem, és visszaigazoltam a barmot. 

   Kicsit még görgettem az eseményeket, de semmi érdekes nem volt, ezért tovább folytattam az alkalmazások böngészéseit. Éppen Instagram-on görgettem, amikor beugrott egy chat fej. Vigyorral arcomon nyitottam meg.

   És ez után semmi nem beszéltünk, gondolom elment enni, de csak remélem, hogy nem hozzám akar átjönni, és már el is indult. Gyorsan be is zártam mindent, letettem a telefonom, és visszafeküdtem. Úgy sem öltözhetek fel, a dokik azt mondják ágyban a helyem, hamarosan 10 óra, akkor jönnek a vizsgálatok, minden felesleges dolog, ahol elmondják, hogy semmit nem változtam, talán azt is, hogy rosszabb lett minden, szokásos. Már szinte tudom mikor mit fognak mondani. Rémes. 

   Remélem Matt-el a beszélgetés után már nem futok össze, semmi kedvem bájcsevegni vele, elég lesz nekem, hogy a vizsgálatok leszívják minden erőm, rá már nincs szükségem.
   Közben eszembe jutott, hogy ma még nem is gondoltam Gil-re. Se arra, hogy még nem látogatott meg, sem arra hogy hiányzik, sem semmire vele kapcsolatban. Fura. Ez a Matt teljesen behálózta a szabadidőm. 

   Apuval még gyorsan telefonon beszéltem, aztán mégiscsak visszanéztem arra a gyötrelemre, hogy megkeressem Abbey-nek van-e adatlapja, és sikeresen meg is találtam, be is jelöltem. Az éjjeliszekrényén láttam a telefonját, biztosan meglátja majd a felkérésemet. Remélem minél hamarabb, hogy ott is elérhessem majd, ha vége a hétnek. 

   Basszus! Ezek szerint Matt is el ér majd Facebook-on, a hét után is! Hát igaza volt. Így gondolta, hogy a héttel nem lesz vége semminek. Ezen gyorsan változtatni kell! Már éppen mentem volna rá az adatlapjára, hogy kitörlöm mint ismerősöm, amikor a doki jelent meg az ajtóban, bátorító mosollyal, ezért félre kellett tennem, és későbbre halasztani a dolgot. Francba!